Életközép – válság vagy új kaland?
Ha életközépi válságról, kapuzárási pánikról hallunk, akkor agyunkba tolulnak az asszociációk: tűzpiros sportautóban/Harley-Davidsonon való krúzolgatás, szokott-kicsitunt, öregecske feleség lecserélése egy hamvas cicamicára, neurotikus, kiégett háziasszony botoxoltat és új cicit vesz magának. Ám mindez inkább nettó sztereotípia, tévhit, halivudi filmek és bulvármédia sugallta badarság. A helyzet ennél sokkal-sokkal bonyolultabb.
Először is: Hol van az az életközép? Nagyjából 40-60 év között köszönt be, mondhatni 50 év körül (pluszmínusz tíz év). Azonban ez a kronológiai határ messze nem tükrözi a valóságot, az életközépi szakasz sokkal inkább függ az egyén sajátos jellemzőitől, szerepeitől, életeseményeitől, helyzetétől. Ha Szalmon Ella kamaszkorában óvatlan és becsusszan egy gyermekáldás, és a gyermek a családi mintát követve szintén korán alapít családot, akkor Ella bizony 40-es évei elején egyidejűleg néz szembe azzal, hogy nagymama, aluliskolázott (mert korán szült), munkaerőpiacon nemigen kelendő személy, és mindezek tetejébe a párja is ráunt, akkor bizony hősnőnk kemény külső és belső nehézségekkel néz szembe.
Másodszor: biztosan válságról van szó? Az életközépi válság (midlife crisis) fogalmát 1965-ben írták le, azt figyelvén meg, hogy az élet derekán járó emberek hajlamosak a depresszióra, mivel ekkor találkoznak markánsan a korlátaikkal és önnön halandóságuk fenyegető képével. S bár maga a megfigyelés korrekt, magyarázata azonban cáfolódni látszik. Ma már az a nézet, hogy az életderéki helyzetek, szerepek nagymértékű halmozódása az, ami a nehéz periódust hozhatja, nem csupán az életkor. Ugyanakkor az a sugallat, hogy létezik e jelenség az könnyen elfedheti a tényleges életzavarokat: ha simán rálegyintünk egy 50-es nő depresszív állapotára, hogy „csak” életközépileg krízisel, akkor elbagatellizálhatjuk azt a tényt, hogy esetleg tényleg épp agyonnyomják az élettel járó megpróbáltatások. A szerencsétlen pára nem válságol, hanem megpróbál talpon talpon maradni és ezer dologban helytállni. Egyszerre.
Saját praxisomban életközepükben járó negyvenes, ötvenes, hatvanas csajok jönnek hozzám azzal, hogy valahol elvesztették saját magukkal a kapcsolatot. Semmi komoly mentális zavarra ne tessen gondolni, csupán arról, hogy az évtizedek óta hajtott mókuskerék napi rutinja elvitte a fókuszt arról, hogy kik is valójában. Az örömmel hordott szerepek, anyaság, feleségesség, munkaerőség mellett háttérbe szorulni látszik a nőség, az egyéniség, a személyiség. A ki_vagyok_én és mi_akarok_még_az_élettől kérdései. És ne tévedjünk: férfiembereknél pont így előfordul 50 körül a tanácstalanság, elbizonytalanodás-
Az emberélet útjának felénél gyakran mi is eltévedünk. Olykor válságolunk, de inkább csak tanácstalanul téblábolunk, bolyongani kezdünk a kihívások, feladatok sűrűjében. Ilyenkor még lehet újratervezni, újra merészet álmodni (tán még egy szakmaváltás is befigyelhet). Meg lehet találni újra azt az embert, aki egykor akartam lenni. Számbavéve az erősségeket, szembenézve a gyengeségeinkkel, elakadásainkkal prímán lehet a sötétségből kivezető ösvényt találni. Mélyen hiszem, hogy a végességgel való farkasszemnézés óriási életörömöt tud hozni. A minden_mindegy bátorságát, a mostban élés tudatosságát, a nincs_időm_sz@rakodni lendületét és vitalitását. S mindez tehető elképesztő tapasztalat és tudás birtokában, magabiztosan, önazonosan, saját erőre rátalálva.
Ha az életközépre úgy tekintünk, mint átmenetre a fiatalkor és az időskor között, akkor központi szakaszunk ez: a növekedés és hanyatlás, nyereségek és veszteségek, tapasztalatok és megoldandó feladatok csomópontjában lévő izgalmas évek fázisa. Összekapcsolja a gyermekkori tapasztalatokat az életközép életstílusával és az időskori egészséggel. Ezen középső évtizedeink adnak módot a későbbiek (és persze a jelen) optimalizálásának. A mostani befektetéseink hosszútávúak: a jelenben belerakott pozitivitás, energia hozza a sikeres öregedés lehetőségét.