Igen, tényleg.

Ha már egyszer felültünk a tabuvonatra, akkor most nem fogunk leszállni róla.
Most egy olyan témáról beszélünk, amitől a legtöbben reflexből menekülnek.

A halálról.

Mert ha van téma, amit a magyar családokban nagy ívben kerülünk, akkor az ez. Inkább beszélünk a vérnyomásról, a koleszterinről, az időjárásról, a szomszéd macskájáról. Csak arról nem, ami mindannyiunk életének biztos része.

A végéről.

Pedig az idős emberek sokszor szeretnének erről beszélni. Csak nincs kivel.

A család megijed, témát vált, viccelődik, vagy gyorsan rávágja:

– Ugyan már, ne beszélj butaságokat!

Pedig az idős ember ilyenkor nem butaságot beszél. Hanem fél. Vagy gondolkodik. Vagy készül. És ez teljesen természetes.

Az idősebb emberek többet gondolnak a halálra – és ez nem depresszió

Fiatalon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki a halálról beszél, az biztosan rosszul van, feladta, vagy depressziós.

Pedig sokszor pont az ellenkezője történik.

Az idősebb emberek életük végéhez közeledve elkezdik összerendezni magukban az életet.
Visszanéznek. Mérleget vonnak. Gondolkodnak azon, mi marad utánuk.

Ez nem morbid. Ez az élet egyik természetes pszichológiai folyamata.

Nevezhetjük ezt egyfajta életintegrációnak: amikor valaki megpróbál békét kötni a múltjával.

És ehhez néha bizony az is hozzátartozik, hogy kimondja:

– Tudod, néha azon gondolkodom, mi lesz majd, ha már nem leszek.

A család ilyenkor bepánikol

A legtöbb hozzátartozó reflexből ezt csinálja:

– Jaj, anya, ne beszélj már ilyeneket!
– Ugyan már, még 100 évig itt leszel!
– Hagyd ezt a hülyeséget.

Ismerős?  Ezzel persze jót akarunk. Csak közben lezárjuk a beszélgetést.

Az idős ember pedig megtanulja, hogy erről inkább ne beszéljen, ha nem akar másokat  kellemetlen helyzetbe hozni.

És marad egy csomó kérdés, félelem, gondolat, ami bent marad.

Pedig a halálról beszélni sokszor megkönnyebbülés

Meglepő, de a kutatások szerint az emberek többsége kevésbé szorong, ha lehet beszélni a halálról. Mert a kimondott félelmek sokkal kisebbek, mint a kimondatlanok.

Sok idős ember például nem is a haláltól fél igazán, hanem attól, hogy:

• fájdalmai lesznek
• kiszolgáltatottá válik
• teher lesz a családnak
• egyedül hal meg
• nem tud elbúcsúzni

Ezek nagyon emberi félelmek. És ezekről lehet beszélni.

Nem kell nagy filozófiai beszélgetést tartani

Sokan azért kerülik a témát, mert azt hiszik, ilyenkor valami mély, életértelmező beszélgetést kell produkálni. Nem kell. Elég néha csak ennyi:

– Erről szeretnél beszélni?
– Mi jut eszedbe ilyenkor?
– Mitől félsz a legjobban?

És aztán csak hallgatni.

Nem megoldani. Nem kijavítani. Nem elterelni. Hallgatni.

Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit egy idős embernek adhatunk.

A beszélgetés a gyászról is szólhat

Az idősebb emberek életében gyakran jelen van a veszteség.

Barátok halnak meg, testvérek, házastárs.

Egy özvegy ember számára a halál nem elméleti téma, hanem valami, ami már megtörtént az életében.

És ilyenkor a beszélgetés sokszor nem is a saját halálról szól, hanem a hiányról.

– Hiányzik apád.
– Néha még mindig várom, hogy bejöjjön az ajtón.

Ez nem a múltban ragadás. Ez gyász. És a gyász nem időre működik.

A halálról beszélni néha gyakorlati segítség is

A tabutémák egyik legfurcsább része az, hogy miközben nem beszélünk a halálról, rengeteg gyakorlati kérdés kapcsolódik hozzá.

Például:

• mit szeretne az illető egy betegség esetén
• szeretne-e otthon maradni vagy kórházba menni
• hogyan képzeli a temetését
• mi történjen a személyes dolgaival

Ezekről beszélni nem morbid. Ez gondoskodás.

És néha a beszélgetés meglepően könnyű.

Az emberek gyakran attól félnek, hogy ha egyszer szóba kerül a halál, akkor nagyon nyomasztó lesz a hangulat. Pedig sok idős ember meglepően derűsen tud erről beszélni. Humorral. Bölcsességgel.
Néha egy pohár bor mellett.

Van, aki azt mondja:

– Figyelj, ha egyszer menni kell, hát menni kell.

És ebben sokszor több béke van, mint a fiatalabb generációk szorongásában.

Egy furcsa igazság a végére

A halálról beszélgetni valójában nem a halálról szól.

Hanem az életről.

Arról, hogy mi volt fontos. Mi marad meg. Mi számít igazán.

És néha pont ezek a beszélgetések hozzák a legtöbb közelséget egy családban.